Mostanában  - szóval az idén – nagyon keveset bicajoztam úgy hosszabb távokat.

Magdusnak feleségemnek sem volt annyira kedve, és valahogy nekem is kiesett a dolog. 

 

Aztán az egyik motoros túránk szervezése ügyén jártam a Zemplén útjait, és egyből megszületett bennem az elhatározás, miszerint ide még az idén eljövök kerékpárral.

                                                                      

                

                                                                                                         

 

Alighanem egy pénteki nap volt.

 Az időjárást nem annyira néztem, de úgy hallottam, hogy esőmentes napos idő várható. Nem kapkodtam az indulással – főleg, hogy az előtte lévő napjaim igen fárasztóak voltak – így hát nem akartam rohanni. Egy laza őszi barangolós túrára volt hangulatom.

 

Már-már indultam, mikor eszembe jutott, hogy szólok B. Levinek, hátha neki is lenne kedve jönni. Gyors telefon, és már egyeztettünk is, hogy fél óra múlva hol találkozunk.               

 

          

Gyorsan felszereltem a bicajtartót a vonóhorogra  - és miután Levi is csatlakozott -  már indultunk is Tokaj irányába.

Én nagyon szeretem ezt az ódon városkát. Szinte minden évszakban el-eljövünk ide Magdussal, és sétálgatunk, beszélgetünk, borozgatunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egyik téren leraktuk a kocsit, gyors pakolászás, és már nyomtuk is, közben latolgatva, hogy merre is menjünk, mennyit is vállaljunk. Aztán a következő útvonal bontakozott ki lelki szemeink előtt:

 

 

 

Tokaj – Tarcal – Mád – Tállya – Abaújszántó  - Boldogkőváralja – Fony – Regéc – Háromhuta – Erdőhorváti – Tolcsva – Bodrogkeresztúr – Tokaj.

 

 

 

 

 

 

 

 

Alig hagytuk el Tokaj bájos házait már meg is érkeztünk Tarcalra. Mivel a múltkor Magdussal felderítettük a bányatavat, most már „biztos kézzel” navigáltam a kormányt  a meredeken felfelé ívelő aszfalton, ami később durva murvaúttá változott. Itt le is szálltunk és toltuk a bicókat – kinek kell így az elején egy kivágott külső, meg küllőszakadás? 

 

 

De megérte! A látvány kárpótolt minket a rossz útért. A szurdokszerű katlanban a tisztavizű tó lebilincselő. Mintha valami vadnyugati filmbe keveredtünk volna…

Aztán ettünk egy-egy szendvicset, és indultunk is tovább.

 

 

 

 

 

 

 

Már itt éreztem, hogy valami nem stimmel velem, ill. a lábaimmal. Nem úgy „forogtak” ahogy szoktak, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak -   gondoltam majd elmúlik.                                                                                                                                                                                                                                                                        

            Ezután alig tekertünk 1-2 kilométert és már el is érkeztünk a Degenfeld Kastélyszállóhoz.Bekerekeztünk az udvarára, fel egészen a szőlőskertekig és présházakig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                            

Tarcal után Mád felé vettük az irányt.  Lankás emelkedők és leejtők követték egymást a szőlődombok között. Szüretelők csoportjai itt is –ott is. A levegőben a frissen préselt must illata.

Viszont a lábam egyre jobban vacakolt. Mintha ezer tű szúrta volna az izmaimat belülről, és egyre bénultabban tudtam csak mozgatni őket.

 

 

 

  

                                                              

 

 Végül már a leejtő is emelkedőnek tűnt, és sík úton is alig tudtam elérni a 10 kilométeres sebességet, de azért valahogy tovább vánszorogtam:

 

 

 

 

Tállya – Abaújszántó -  Boldogkőújfalu, majd  Boldogkőváralja.  Levi a vár előtti kis téren várt. Úgy beszéltük meg, hogy én a gyalogösvényen megyek fel – így más izmaim lesznek terhelve – míg ő az aszfalt úton megy fel. 

Valóban jót tett a kis változatosság, noha elég meredek volt az ösvény, és itt ott alig fértünk el egymás mellett – mármint én és a bicaj - szóval küzdelmes volt.  

                            

Miután megcsodáltuk a gyönyörű kilátást, indultunk is tovább, hisz még félúton sem voltunk és hát ki tudta, hogy  mit „rejteget” még a lábam számomra???

 

 

 

 

 

 

 

 

Fonyig megint nagyon szétestünk.  Levi nem tudhatott olyan lassan menni, amilyen „gyorsan” én tekerni tudtam …. (Értsd. Kb. 8-10 km/h sík úton.) 

 

 

A  főtéren – ami amúgy nagyon szép – bevártuk egymást, ahol aztán mondtam Leventének, hogy nincs mese, menjen előre, és ha nem javul a helyzet, jöjjön fel értem kocsival. Levi előbb szabódott, de aztán belátta, hogy annak semmi értelme, hogy itt érjen minket a sötétedés…

                                                                   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyedül maradtam, de nem bántam. Mostantól úgy mentem, ahogy engedték a lábaim, ill. ahogy diktálta a hangulatom…. Így hát leszálltam a nyeregből és toltam a bicajt. Érdekes, hogy semmiféle fáradtságot, vagy izomfájdalmat így nem éreztem, miközben gondolkoztam, hogy mitől is lehet ez az egész „lábbénulás”. Nem tudtam másra gondolni, csak a felkészületlenségemre, meg talán arra, hogy nagyon kevés vizet ittam az előző és a mostani nap is – mondhatná, hogy szinte semmit…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Így hát leültem egy tisztáson, és megettem az összes ennivalóm, és megittam az összes vizet ami nálam volt, sőt még egy forrásból rá is pótoltam.  Kimért, de haladós tempóban szaporáztam a hegynek felfelé, miközben az alkonyuló nap minden sugarát kiélveztem. Már nem messze volt Regéc.

 

Érdekesek az őszi illatok:                                               

 

-          Itt bükkel fűtenek,

-          Emide meg nyárral

 

Aztán kissé odakozmált tej, majd a csorda szaga. Mindegyikről egy-egy emlék jut eszembe.

Valahol errefelé van a Flórika forrás is, de alighanem ezt ma nem fogom meglátogatni.

 

 

 

 

 

 

Aztán Regécen áthaladva, egy hosszú lejtmenet kezdődött. Persze egyből felültem a gépemre, és amennyire csak tellett az erőmből, próbáltam együtt „pörgetni” a lábam a tempóval, és ekkor - mint valami érthetetlen varázslatra  -  egyre jobban kezdett felszakadozni izmaimban  a kínzó bénult érzés.

 

 Nagyon furcsa volt az újbóli szabad mozgás – és én megörülve a lendületnek, nem is hagytam annyiban. Újra éledt bennem a remény, hogy „lábon” megyek le, és nem kell szégyenszemre kocsival értem jönni.

Gyorsan pedáloztam, miközben gyönyörű őszi tájak rohantak el mellettem.

 

Oly érzés öntött el, mint ki újjászületett!

 

 

 

Regéc- Háromhuta – Erdőhorváti – Tolcsva – Szegi – és így tovább.

 

                      

 

Lassan besötétedett mire Bodrogkeresztúrra érkeztem, ahonnan Tokaj már csak egy futamodás volt. Végül mindössze egy jó óra késedelmem lett...

 

 

 Nem rohantam már sehová. Jó volt sétálgatni a kovácsolt lámpák fényében a kockaköves sétálóutcán.  Aztán leültem egy padra, de hamarosan el kezdtem fázni, így hát felkerekedtem és indultam is az autóhoz, ahol Levi már várt.

Aztán „befizettünk”  még egy sült virslire,  egy-egy jó meleg tea mellett.

 

Nyolc körül érkeztünk Debrecenbe, egy újabb szép emlékkel a tarsolyunkban.

 

         

 

                                                                                               

                                                                                                           

Összes távolság: 104, 6 km.

Átlagsebesség:     16, 5 Km /h  (Csak a haladást számolva, a gyaloglással együtt.)

Átlagpulzus:          Tönkrement a jeladó… :)

                                                                                                               

                                                                                                                            

                                                                                                                                          Máthé Tamás, 2010. októbere.

 

Azóta olvastam egy túraleírásban – némi megnyugvással:

 

….„Gyakorlott, régi túrakerekes, minden ennivalót itthonról visz.Ebből négy kiló persze a kalciumos tablettával dúsított víz, de ezen nem lehet spórolni. Ha kiszáradok, jön az izomfájás. A biciklista legfőbb problémája a vízutánpótlás megszervezése …