Jellegzetes "elfuserált" bicajtúrának is nevezhetném, de azért egy nagyon jól sikerült kis szombat lett belőle - ha  nem a megtett kilométerekre és teljesítményre nézünk. :))

Az egész úgy kezdődött, hogy nem volt utiterv!

Ez mint kiderült a végzetes és alapvető hiba volt. Valójában csak sodródtunk erre-arra - no de ne vágjak a dolgok elébe.

Magdus kedves feleségem, Bianka nagylányom, és Gergő alkotta a csapatot, ja meg jómagam.  Tiszalökig - mint már többször - most is vonattal mentünk. 

Ennek a vonatozásnak amúgy mindig van valami különös jó hangulata. Jó zötykölődni a peronon és nézni az elsuhanó villanypóznákat, tájakat, embereket, és annak is van valamiféle varázsa, hogy időre kell érkezni az állomásra, meg ilyenek. 

Jól esik az embernek kilépni az autózás adta szabadság egyhangúságából és kényelméből...

A tiszalöki komp csak pár kilométerre van az állomástól. A holtágak között kanyargó fás ligetes úton, a  nyár utolsó sugarait  élveztük, miközben készítettünk néhány képet.

Kompozni mindig szeretek,  talán mert  -  nem is tudom miért...   

Átérve a túlpartra még mindig nem körvonalazódott a  "hogyan tovább", csak annyi, hogy Tokaj felé indulunk.

A csendes mellékutakon hamar meg is érkeztünk, közben azon tanakodva, hogy Bodrogkereszttúr, vagy Tarcal és Mád felé induljunk.

Végül abban maradtunk, hogy előbb iszunk egy egy kávét, teát  - ki mit  - és ott majd "fehér asztalnál" eldöntjük a nagy kérdést.

Hát az evés-ivás megvolt, de a további útvonal tekintetében nem jutottunk dűlőre, így hát aláereszkedtünk egy borospincébe  -  hátha ott megjön az ihlet. 

Mit ne mondjak, -  nem jött meg, de a bor viszont nagyon finom volt, igaz csak  egy egy kóstolót ittunk!

Végül lecsámborogtam a Tisza partra - mert hát a Tiszát nem szabad kihagyni. 

Mondtam, hogy hideg ide, hideg oda én átúszok a szemközti strandra  - ha már nem biciklizünk.  A part persze tök üres volt, mert már régen vége volt a szezonnak.

Gergőt egy pillanatig sem kellett noszogtatni, egyből benne volt a buliban  -  és már csobbantunk is az egyik stégről.

Hát mit ne mondjak, tempóztunk rendesen, nehogy belefagyjunk a vízbe. Aztán ahogy átértünk, gyorsan belefeküdtünk a langyos homokba.  Alig kezdtünk észhez térni, mikor egy mennyei hang szólalt meg a hátunk mögül:  "Van belépőjük?"

Valószínű, hogy nagyon bamba képet vághattunk, és nem tudtuk, hogy ez most poén, vagy szivatás.  Mint kiderült az utóbbi volt, és azt is megtudtuk, hogy  "illetéktelenül tartózkodunk  magánterületen".  Szerencse, hogy személyiigazolványt nem kértek tőlünk... :)) 

Annyiból nem bántuk csak a dolgot, hogy volt egy kis plusz motiváció a visszaúszáshoz.

Közben a lányok odaát vártak minket, és eldöntötték a nagy kérdést  -  miszerint lassan indulhatunk is vissza, ha nem akarjuk lekésni a vonatunkat. És igazuk is volt. Még egy kicsit bámészkodtunk, aztán levonva a markáns következtetéseket  - már ami az előzetes terveket illeti  - és hazaindultunk....

     Én végül  nem bántam, hogy így "ellazáztuk"  a napot, de megtanultam, hogy csak úgy lehet komolyabb túráraindulni, ha arra az ember rendesen felkészül, csak úgy fizikailag, mint mentálisan...