Eddig még csak egyszer voltam kerékpárral a Bükkben. Akkor ha nem is mentem túl sokat – mindössze szűk 40 kilométert - de máris elég volt ahhoz, hogy rájöjjek hibáztam, mikor hanyagoltam a Bükköt a Zemplén javára, de legyen mentségemre, hogy a Zemplént azért nehéz felülmúlni…
Nos az első út után egyből tudtam, hogy a jövő héten megint itt a helyem. Az időjósok is csupa szépet ígértek – és ezúttal nem is tévedtek.
Miskolcig megint autóval mentem, igaz egy kis kitérővel, mert Bogi lányom udvarlóját Danit, előbb hazavittem Kistokajba - aki amúgy sikeresen vette az első megmérettetéseket nálam - a szép Hercules országúti bringájával együtt.
Még hűvös volt, mikor leparkoltam a kocsival Vargahegy után.
Ahogy a múlt lkalommal, most is Bükkszentkereszt felé indultam.
Most rövidebbnek tűnt, talán azért mert tudtam, hogy ma többet szeretnék menni - így hát kevesebbnek tűnt, az ugyanannyi. :)
Most szinte egyedül róttam a kilométereket. Bükkszentkeresztig meg sem álltam, aztán az első nagy leejtő aljában betértem a „Rusztik Étterembe” egy jó meleg levesre Dorinához - ő a tulajdonos – aki most is kedves volt mint mindig, furcsa tájszólásával, és a hangjában bujkáló kacagásával.
A szomszéd asztalnál idősbödő férfi beszélget valakivel. Akaratlanul is hallom tanulságos mondatait:
„Tudod, csak azt rontottam el, hogy egész életemben az asztalnál ülve dolgoztam – mert hát ilyen a jogász élete. Nem mozogtam semmit, most meg már késő, és minden bajom jön elő...”
Aztán nem hallottam tovább a fejtegetést, mert megcsörrent a telefonom, Dani hívott:
„Hol jár Tamás bácsi? Mi lenne ha találkoznánk valahol és együtt mennénk tovább?”
Valójában egyedül szeretek motorozni, bicajozni, de ha a lányom udvarlója tisztel meg azzal, hogy jönne velem, hát egy „NEM”- nek nincsen helye !
Abban maradtunk, hogy Lillafüreden várjuk be egymást - amiből az lett, hogy Ő várt énrám, mivel volt előttem még egy két kaptató, de aztán Hollóstetőtől szinte végig zúgtam lefelé egészen a Hámori-tóig 40-50 -el, és ezúttal most a sisakot is a fejembe nyomtam!
Ahogy gurulok lefelé, egyre több a turista. A Palota Szálló kanyarjában egy hölgy lép elém az úttestre. Alig tudom „kiickázni”, de valahogy sikerül, miközben már látom is Danit a kőkerítés tetején ücsörögve.
Az egyezményes terv így festett: Lillafüred - Szentlélek - Bánkút - Nagymező - Répáshuta - Hollótető - Lillafüred - Miskolc. (Illetve Daninak tovább Kistokaj...)
Már az elején egy kicsit feszengve mondogattam Daninak, hogy ne számítson valami nagy tempóra tőlem - mivel én már megmásztam aznap 700 métert felfelé bicóval, a köztünk lévő éppen 30 évről meg nem is beszélve - de Dani nem is akart hajtani, se engem, se magát. Így hát szép egyenletes tempóval feszültünk neki a Bánkút felé kanyargó aszfaltnak.
Az első elágazás után - túl a Fazola testvérek őskohóján és pisztrángtelepeken - bizony „megmeredekedett” az út! Ahol nekem túl soknak tűnt, ott kértem engedélyt tolni. Dani nagyon toleráns volt és megadta az engedélyt. :) (Pontosan nem tudom, hogy ha előtte nem mászom meg Bükkszentkeresztet, akkor is ilyen meredeknek tűnt volna-e az út? De majd legközelebb arra indulok, és kiderül.)
Érdekes, hogy mikor az emberen nagy terhelés van, azt is várja, hogy megpihenhessen, de egyben azt is, hogy még „nyomhassa” tovább. Mi ennek a szellemében, ha toltuk a bringákat, akkor sem lazítottunk, hanem kemény tempóban gyalogoltunk.
Ha tekertünk a combizmunk ellenkezett, gyalogláskor meg a vádlink. :))
Bánkút felé az út amúgy érdekesen tekereg. Számtalanszor látszik úgy, hogy: „Na itt a teteje ”, de aztán egy kanyar, és egy újabb emelkedő tűnik fel, de végül csak megtaláltuk a kiírást: „Bánkút, síház”. Mi meg gondoltunk egyet, és beiktattunk egy kis erdei terep szakaszt, és lefordultunk az erdőbe, a jelzés irányába.
Eleinte lejtett, aztán emelkedőre váltott az erdei murvás, melyen amennyire bírtam még megtekertem. Hát majd szét robbant a combom mikor megálltam, pedig kár volt feladni, mert már csak vagy 200 méter volt a síházig – igaz ez nem látszott a fáktól előtte.
Aztán kiértünk az erdőből. Előttünk az egész hegy már ezer színben pompázott, a világossárgától egészen a sötétvörösig.
A szépségét szavakba önteni alighanem lehetetlen. Ráadásul bennem egy csomó fiatalkori emlék tolult fel, mikor az itteni turistaházban töltöttünk egy-egy hetet telente. Akkor még sífelvonó alig volt, este a cserépkályhába magunknak fűtöttünk , víz meg olyan kevés, hogy a fürdéshez max 10 liter jutott fejenként, de így is milyen jó volt
- sőt talán így volt igazán jó!
Aztán az idők haladtával annyira leromlott az épület állaga, hogy már nem lehetett tovább használni. Emlékszem, később istállónak használták, és lovakat tartottak benne.
Furcsa szomorú érzés volt látni az agóniát - és akkor az elmúlás érzései kerítettek hatalmukba, de …
… milyen jó! …
… voltak akik nem hagyták, hogy az enyészeté legyen a túristaház, és gyönyörűen felújították, kibővítették. Belül rusztikus faburkolat, gerendás mennyezet, terasz, étterem, szobák, társalgó hatalmas cserépkályhával.
Mintha az Alpokban lennénk – vagy mégsem? Péntek van és a kiszolgáló személyzeten túl csak mi vagyunk…. Gyorsan osztok szorzok: 4 alkalmazott, rezsi, stb, stb. Hogy is lehet ez? - és máris féltem őket egy kicsit.
Aztán egy-egy üdítő mellett összevitatkozunk Danival, hogy a bánkúti Bálvány-e a legmagasabb pontja a Bükknek, vagy Istállóskő. Végül megkérdezzük a felszolgálót - ha valaki hát ő biztosan tudja, hisz itt dolgozik. Pillanatnyi habozás után kiböki, hogy : "Hát a Kékestető." Próbáljuk mondani, hogy az a Mátrában van, de ő nem hagyja magát, így ráhagyjuk, majd jókat röhögcsélünk mikor elmegy.
Legyen becsületére, hogy hozott nekünk egy térképet, és mondta, hogy: „Bocs, hülyeségeket beszéltem”.
(Amúgy Daninak volt igaza, mert Istállóskő a magasabb, 2 méterrel megelőzve a Bálványt…)
A kékestetős fiaskó után sejtettük, hogy hiába kérdezzük, hogy merre és hogyan menjünk Répáshuta felé, a térkép meg pont ott volt mindenféle mással teleírva, de azért fő vonalakban sejtettük, hogy merre az arra, és próbáltuk memorizálni.
Telik az idő, indulnunk kell, ha nem akarunk sötétben bóklászni az úton. Mondogatom magamban a "memoritert", a kis időre látott térkép alapján: Jobbra - balra - jobbra - jobbra, majd ballra - ballra.
Végig leejtős, de erősen "offroad" jellegű szakaszokkal kezdünk, aminek a jegyében - a 28mm keskeny gumimmal - háromszor is felütöm a ritkaküllős felnim. A dolognak szerencsére végül nem maradt nyoma, de ez csak később a kocsinál derült ki, mikor körbe tapogattam a peremeket - addig csak a remény élt bennem, hogy megúszták...
Az első jobbos kanyar után kitárult előttünk a Fennsík melyet alig tudott a szem befogni. A ligetesen elhelyezkedő színes facsoportok - mint valami festmény. Az út minősége nem javult, de a látvány kárpótolt minket mindenért. Kilométereken keresztül gyönyörködtünk, a változatos víznyelők, töbrök láttán.
Senkivel nem találkoztunk. Átjárt bennünket a teljesen néptelen táj és tér...
... majd egyszer csak egy hatalmas tölgyet
pillantottunk meg egy réten, és...
... a fa alatt fiatal pár, kutyájával.
A kép számomra meglepő, lenyűgöző, szinte szürreális volt. Mintha valami mesevilágba csöppentünk volna bele valami varázslat hatására.
(Sajnos a képet rosszul - túl közelről - készítettem, nem jön át a tér körbeölelő ereje.)
A pár Jávorkútról gyalogolt fel, és mint mondták, másnap ők is bicajjal jönnek majd - én meg közben azon gondolkoztam, hogy ilyen fiatalokból kellene sok ebbe a kis országba!
A mesebeli rét a "Nagymező" volt, ahol - mint utólag kiderült - jobbra kellett volna fordulnunk a bal helyett, minek az lett eredménye, hogy "levágtuk" a Fennsík egy jó részét. Talán csak azért nem bántuk, mert kezdett hűvösödni, és a Jávorkútról lefelé kanyargó erdős szerpentínen már mintha ezer fagyos tű szúrt volna át a bicajos pólónkon.
Lillafüreden még vettünk egy nagy lendületet, és egészen a Diósgyőri várig "toltuk neki". A kocsinál elköszöntünk egymástól - és Dani folytatta a már erősödő szürkületben Kistojkaj felé.
Én meg csendesen összepakoltam, vettem egy kis citromos nápolyit, és én is indultam haza.
Mit is mondhatnék? Hogy szép volt? Hmm, - nem szeretném ezt mondani erre a napra...
Megtett táv: 70.1 km.
Átlagsebesség: 15,8 km/h (A gyaloglásokat is beleszámolva.)
Szint emelkedés: kb 1.280m.
Lejegyezte: Máthé Tamás, 2012 novemberében