Huszonéves koromban többször fordult elő, hogy egy egy motoros, vagy bicajtúrám a pillanatok tört része alatt dőlt el  -  mármint, hogy megyek! :))   Elég volt, ha valamelyik barátom becsengetett, hogy  "nem megyünk"?   És mire kettőt számoltunk már mentünk is a hegyekbe, vagy valamerre. 

 

Nos, ez a fajta rugalmasság azért megfakult már bennem  -  de valami talán maradt is belőle...

 

     Szombaton  reggel éppen azon tanakodtam magamban  - tusolás közben, -  hogy merre, hogyan is menjek a munkába, hogy egy kis bicajozás is jusson azért, mikor hallottam, hogy Magdinak nem indul az autója. (Egy kis hűvös reggel + bioetanol = nem indulás...)

 

Na gyorsan kapkodtam magamra a ruhát, és rohantam ki indítani, mert tudtam, hogy viszi a gyerekeket időre, kit ide, kit oda, de nekem sem indult a Cordoba, mire jól be is vágtam az ajtaját.

(Erre amúgy nem vagyok büszke, de hozzá tartozik a tárgyilagossághoz.)

 

Gyorsan minden gyerek át a VW Sharanba, és indultunk is volna, mire   -    Magdinak az újabb noszogtatására  -  csak beindult a  "dög".   (Biztos az ajtócsapkodás segített rajta... :)) 

 

Gyerekek vissza a Cordobába, én meg ott maradtam egyedül a "Sáriban", járó motorral.

 

 Na ez volt az a pillanat, és perc mikor megfordultak a dolgok!

 

     - Ha már így benn ülök az autóban,  akár be is tehetném a bicajt,  és akár el is ugorhatnék Miskolcra,  és akár fel is tekerhetnék a Bükkbe. 

 

 

 

 

 

  

Egy gyors telefon a céghez, hogy:    "Nagyon hiányoznék, ha ma nem lennék?" , 

 

meg egy Magdinak,  hogy:

 

" Bocsáss meg Szívem a csapkodásért, de a hegyekben biztos megnyugodnék..."   

 

Miután minden  "engedélyt " sikeresen  beszereztem  nekiindultam  -   noha egész héten beteg voltam, és még most sem voltam 100%-os,  no de gondoltam,  jól kiizzadom  azt a maradék néhány %-ot.

 

 

Miskolc - Egyetemváros - Ruzsinszőlő - Vargahegy - majd  a Diósgyőri vártól nem messze letettem az autót,  és irány  Bükkszentkereszt felé,  a végig emelkedő szerpentínen.

 

 

 

 

Csendes volt a forgalom - de feltűnően sok a bringás!

 

 De jó! 

 

 Itt szinte végig emelkedett. Szándékosan nem arra mentem, hogy ki milyen gyors felfelé a bicajjal,  de hát azért csak inspiráló volt  -  vagy éppen lehangoló?  -  mikor egy-egy országútis elhasított mellettem.   Az egyikük meg is szólított, hogy nincs-e küllőkulcsom, mire én, hogy: 

  "na-ná, hogy van,  sőt még fázisceruzám is,  az üvegvágót meg éppen csak hogy otthon hagytam"  - és ezt nem íróniából mondtam. Tényleg mindenféle lapul a hátizsákomban. :)) 

 

   A küllőkulcsnak  mind a ketten örültünk.  Én hogy nem hiába hoztam, a bicajos meg hogy  ki tudta küllőzni a kerekét.   Közben az is kiderült, hogy másnap hegyi felfutó bicajversenyt rendeznek itt, arra edzenek.

   

  

 

 

 Bizony szép tájakon tekertem fel  -  gyakran "mókuskerék" fokozatban.  A trekker szerint, 720 méterre kellett felkapaszkodnom.  A legmagasabb ponton egy feszület volt az út mellett, ahol megálltam egy pillanatra.  

 

           Bükkszentkereszt, egy meredek leejtővel köszöntött, de nem száguldhattam végig,  mert a közepe táján bringások szerelték a gumijukat az árokszélen. Mint kiderült, a tartalék belsőjük singo szelepes,  és nem volt hozzá adapterük  -  azaz, hogy volt, csak nem tudták, hogy az a  " réz bigyó"  mire való a defekt-spray csövén. 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

A faluban - ami egyébként a Bükk legmagasabb helysége  -  éppen "Gomba Napok" voltak.  Az utcán árusok mindenfelé portékáikat kínálták a tarka tömegnek, és én örömmel nyugtáztam, hogy nem a sok kínai műanyag kacat áll a kis asztalkákon, hanem valódi házi lekvárok, meg méz, gomba, vagy épen házi szalonna és kolbász -  és persze nem hiányozhattak a helybéli Füves Gyuri bácsi gyógyteái sem a kínálatból!

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még meg szerettem volna nézni a mészégető boksákat, melyeket ha begyújtanak, kísérteties, derengő és egyben gyönyörű fényekkel világítanak a sötétben.  A falu végén indultam neki a gerincen a Kisdél felé, ahol tizenéves koromban az első  "lépéseket"  tettem meg síléccel.

  Ezen az északi fekvésű hegyoldalon, már az 1960-as években is volt sífelvonó, pontosabban egy drótkötél, mely surrogva szaladt a hegynek fel, és mi erre kapaszkodtunk rá  -  a még ma is a szekrényemben őrzött   -   "F"  betű formájú speciális kulcsunkkal. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Mindig furcsa, és egyben felemelő érzés olyan helyre érkeznem  kerékpárral,  ahol azelőtt csak autóval voltam. Igazából ilyenkor hiszem azt, hogy megérdemlem hogy ott lehetek, és ilyenkor érzem azt is, hogy tényleg enyém lehet a táj,  minden szépségével, és gazdagságával.

 

 

Bükkszentkereszt után Hollóstetőre érkeztem, majd egy kisebb emelkedő után egészen Lillafüredig zúgtam a bicajjal.   Hát igen!  Legközelebb hozok sisakot...  Olyan 50 feletti sebességnél rossz még rágondolni is egy küllőszakadásra, vagy defektre  - nemhogy átélni,  vagy éppen nem átélni...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végül még elücsörögtem egy kávé mellett az alsóhámori sziklafalnál,  majd felhívtam Magdit.  Mindig hiányzik, ha nincs velem.   Régen sokat bicajoztunk együtt, de egy ostoba  - emberi felelőtlenségből származó  -  térdsérülése miatt vége lett a szép időknek...

  

  

Aztán még legurultam a Diósgyőri Várhoz is. Különösen szeretem az oda vezető gesztenyefa sétányt, melyet gyönyörű kis házak szegélyeznek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már-már alkonyodott,  így hát   megkerestem az autót.

Csendesen  összepakoltam a cuccaimat, bepakoltam és indultam haza.  Nem rohantam - ilyenkor soha nem rohanok. Sőt, inkább  állok értetlenül a hétköznapi  pergő-forgó  önmagam előtt.

 

 

 

 Összeségében nem sokat, alig  40 kilométert tekertem, de mégis annyi szépet láttam, hogy azt sem tudtam, hogy mit is hagyhatnék ki ebből a kis leírásból....

 

Lejegyezte:  Máthé Tamás

 

 

2012 októbere