Ajánlom ezt az írásomat -  kiengesztelődést remélve  :) -  volt középiskolai osztályfőnökömnek,  Hosszú Gyulának,  akit egyszer megbántottam azzal,  hogy egy osztálykiránduláson  „ rút módon"  kihagytam  egy hosszabb túráját…

 

 

 

A  „Gerecse 50” mintegy 20 éve megrendezésre kerülő teljesítménytúra a hegyekben, ami  Tatabányáról indul  -  és 48 km  hegyi utakon ösvényeken való tekergőzés és 1340 méter szint leküzdése után  -   oda is tér vissza, a Turul lábai alá.

 

A szintidő 12 óra, de általában 9-10 óra alatt szoktuk teljesíteni sporttársaimmal.

 

Elsőek 1983 áprilisában vettem részt ezen a megmérettetésen katonaként  –  azaz 25 évvel zelőtt  - megragadva minden lehetőséget, hogy kiszabaduljak a laktanya fogságából.

 

 

 

Tehát az első gerecsei túrát sikeresen teljesítettem egyik katonatársammal Kun Pistivel – akivel azóta a barátság is összeköt.

 

Leszerelésünk után időről időre invitált az április utolsó szombatjára eső rendezvényre.

Így történt, hogy most, 2009-ben is nekivágtunk a távnak  –  magam részéről immáron negyedik alkalommal.

 

 

Útvonal: Tatabánya Jubileumpark – János forrás – Baji vadászház – Tardos – Pusztamarót –

Héreg – Bányahegy – Koldusszállás – Kisréti vadászház – Panoráma út – Turul – Tatabánya

Jubileumpark

 

 

A „nullidő” reggel 6-kor van, tehát érdemes akkor indulni, hogy aztán ne kelljen átverekedni magunkat a nálunk lassabban haladókon az erdei ösvényeken.  Miután Pisti nagyon szigorú - kiváltképpen az idők pontos tartásában  -  bizony csipkedtem magam a reggeli keléssel, nehogy késsünk az indulással.  De bizony mire Budapestről leértünk Tatabányára, parkolót kerestünk, meg átöltöztünk – csak megcsúsztunk az  időben.

 

A nevezés után reggel, 6.15-kor tudtunk indulni, így  akik számítottak, már mind  elrajtoltak. 

 

Tarka tömeg sorolt előttünk az elsőemelkedőn. Voltak akik végig futva -  ennek megfelelő felszerelésben -  míg mások jó kis túrazsákkal hegymászóbottal.

 

Mi a „középvállalkozók” közé tartoztunk. Én edzőcipőben, hosszú  futónadrágban bicajos hátizsákkal, míg Pisti hegymászó sortban pólóban, és „vibrántalpas” speciális cipőben valamint egy vadonatúj ivózsákos Dechatlon túlélő hátizsákkal kezdte a hűvös reggelt.

 

Abban állapodtunk meg, hogy úgy megyünk ahogy jól esik. Ez annyiból volt rám nézve veszélyes, hogy Pisti némiképpen jobb fizikai kondiban volt mindig is mint én.

 

 

Az első kilométereken sorra hagytuk magunk mögött az abszolút amatőröket és túrázgatókat. Ehhez persze ahol tudtunk futottunk, noha Pisti egyfolytában „dünnyögött”,  miszerint:

 

„ - Tomi! Erősen kezdünk!

    - Tomi! Erősen kezdünk!!! 

      Én  azt szeretem, aki végig is bírja!”

 

– de azért jött szépen, miközben röhögcséltünk meg viccelődtünk ahogy az elején még szokta az ember.

 

Mint kiderült a vadonáns túlélő-hátizsákban remekül lehet futni, de a vízzsákjából vizet kiszívni a kis csövön keresztül csak úgy lehet, hogy közben majd' behorpad az ember homloka, de legalábbis a szeme be akar ugrani a fejébe a nagy szívástól, és mindeközben, még a fogaival erősen rá is kell harapni,  a cső végén lévő szelepre. :))

 

Az én hátizsákomról  – ez is vadonáns új –  melyben egy merevítő keret van, hogy ne izzadjon a hátadra,  kiderült, hogy príma bicajozáshoz csak éppen futni nem lehet benne, mert ugrál a hátadon és veri a vesédet. Végül addig állítgattam, míg valahogy elviselhető lett.

 

  A ruházat – kiváltképpen a cipő és zokni kiválasztása – rendkívüli jelentőség. Egy rossz választás és már lőttek is az egész túrának. Ami az első 10-20 km-en még „tök kényelmes” az a 40. kilométernél már vas béklyónak tűnhet.  (Tavaly Peti munkatársam is jött, és a cipője akkora vízhólyagokat csinált a lábára, hogy rossz volt ránézni, hát még milyen lehetett menni vele.)

 

Én most az egy évvel korábban már jól vizsgázott Nike-ben nyomultam, míg Pisti a már említett „specc-cciális vibrán talpas amerikai cuccban”. (Már többször agitált engem is, hogy vegyek egy ilyet, még ha drága is.)

 

Éppen csak, hogy túl voltunk  a János forráson  -  3.240 m, 50 m szint  -  mikor gyanús klaffogás jött Pisti lába felől, amit fojtott hangú szitkozódás követett. Először nem tudtam, hogy mi van, de aztán megláttam a minden lépésnél tekintélyeset ásító félig levált cipőtalpat, mely aztán kedélyes csattanással csapódott vissza a helyére. :)

 

Pisti egy darabig úgy tett, mintha ennek így kellene lennie  –  persze a szitkok áradata maradt, melyben a gyártótól a kereskedőig mindenki szerepelt a felmenőjükkel együtt, de nem volt mese.  Ki kellett állnunk a sorból.

 

Miközben valamiféle megoldást próbáltunk keresni, a nagy nehézségek árán magunk mögött hagyottak sorra mentek el mellettünk.   Persze minden eshetőségre próbál egy ilyen túrán az ember felkészülni, de cipőtalp leválásra nem volt jó megoldásunk. Maradt egy kíméletlen gyors mozdulat a bicskával, és már le is vágta barátom a lelógó talprészt. No persze így egy lépcső alakult ki a megmaradt talpon és a tetejében elég tekintélyes, mivel az a fránya vibran talp jó vastag volt.

 

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a levált talp alatt nem egyből a zokni volt, hanem maradt egy viszonylag vastag kéreg. Nos így ha sántikálva is, de mehettünk tovább.

 

 

 

 

 

 

 

Újra kezdtük magunk mögött hagyni a már egyszer  lehagyottakat, majd beestünk a Baji vadászház-hoz, a második állomásra    –   10.370 m, 430 m szint.

 

Nem sokat vacakoltunk.  Én gyorsan rövid futónadrágra váltottam, és a pulóverem is a hátizsákba vándorolt, amíg Pisti a talpát nézegette.   Aztán pecsételés, és tűzz tovább!

 

Elég jó tempóban haladtunk főleg, hogy még mindig hűvös volt.

 

 

 

 

 

Egy fiatal lány szaporázott el mellettünk.  Nem tudtuk vele lépést tartani.  Árulkodó volt ahogy a térképet tartotta…  Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem, hogy mit sportol. „Tájfutok” hangzott az előre sejthető válasz  -  majd futott tovább.

 

Éppen egy erdő széléhez érkeztünk. A lány kilépett az útra, miközben a reggeli napsugár álomszerű képet festett a testéről felszálló párával, melyet leheletével együtt elsodort a reggeli fuvallat.

 

Igen!  Ezek azok a pillanatok, mikor úgy érzed, hogy ezért érdemes volt megszületni. Küzdesz a természettel, a testeddel miközben valami megfoghatatlan harmóniába olvadsz vele. Távol a város zajától az erdő közepén, ahol nincs senki és semmi, csak magad, akit körül ölel a Természet.

 

 

 

 

 

 

Beérkeztünk Tardosra - a bájos hegyi faluba – 15.260 m, 500m szint.

 

Két évvel korábban itt ittunk egy sört a helyi italházban, de most nem volt hozzá kedvünk, és a lemaradásunkat is szerettük volna ledolgozni.

 

 Az út szélén - mint szokták - gyerekek állítottak ki kis asztalokat, tele pogácsával süteményekkel, üdítőkkel, amikből venni lehetett.

Számomra bájos momentum ez.  Valamiféle régi emlékeket idéz bennem,  vagy  talán a saját gyerekeimet látom ezekben a fiatalokban?

 

Végül vettem egy kávét tőlük  -  sajnos kicsit túl viccelődve a dolgot, ahogy szoktam…

 

 

 

De hogy miért éppen kávét vettem?  Magam sem tudom. Nem is tudtam meginni, mivel még amúgy sem ettünk semmit, meg nem is kívántam. Végül néhány száz méter lötyögtetés után kiöntöttem, megfogadva egy volt osztálytársam – Balla Gyuri - igazságát:

 

„Ha már valami sz…t vettél, legalább ne légy olyan hülye, hogy még meg is iszod!”

 

 

 

A mezőny lassan széthúzódott. Azért kevesen „mentek el nekünk”.  Az állomásokon bezsebeltük a pecséteket a nevezési lapunkra, valamint a  Pistinek kijáró elismerő pillantásokat a bíráktól és  többi teljesítmény túrázótól  -  tekintettel arra, hogy legtöbben mozgássérültnek vélték...  :))

 

Pusztamarót előtt megcsodáltuk az egykori hercegprímási kastélyt, meg a gyönyörű dombos lankás mezőt –  21.660 m,  720m szint.

 

  

 

 

 

 

  

 

Ezután érkezünk a túra talán legszebb részéhez, a gyönyörű réten megbúvó Király kúthoz.   A földből előbukkanó csermelyek, források mindig tartogatnak valami meg nem fogható tisztaságot számomra. Többször gondoltam már arra, hogy a túra előtt itt sátorozok majd.

 

Készítettem 1-2 képet, majd sietősen mentünk tovább     Héreg felé – 26.360 m,  770m szint.   

 Egy nagy bozótos réten kell átvágnunk.  Ezt a részt érdekes, hogy kevésbé kedvelem, de kárpótol a jó kis zsíros kenyér amivel várnak minket az állomáson.  Opcionálisan van hagymás változat is, így hát jól  „bedeszkázunk” a kenyerekből. 

 

Itt érzem először, hogy fáradok.  Jó lenne egy hosszabbat pihenni, de tudjuk ha leülünk, csak romlik a helyzet, így hát indulunk tovább.

 

Közben Pisti másik cipője is megadja magát. Azt is „megoperálja” . Így legalább nem sántikál. Közben látom, hogy másoknak is van ilyen csukájuk. Vajon az övék meddig bírja?

 

 

 

Közben bennem némi szorongás támad,  mert ahhoz a szakaszhoz érkeztünk, ahol a legkeményebb a szint az egész túra során.

A neve    Bányahegy , ahol– 2 kilométerre,   240m szint jut.

 Összességében 28.260 méter távnál,   és 960 méter szintnél járunk ekkor.

Eddig szinte mindig jól bírom, de ez ezen a meredek emelkedőn mindig ott hagy Pisti, hiába minden erőbedobásom. Így történt ez most is.  Tudatos légzés, beosztott erő, mentális odakészülés… Csak lemaradok!  Valójában nem adok ki magamból mindent, de az a megmaradó 10% tartalék szinte semmit sem segítene a helyzeten, csak fölösleges kockázatot vállalnék, a beáldozásával.

A hosszú erőteljes kaptató meredek záró szakasszal teszi próbára a túrázókat.  Itt már senki nem fut... Végül enged a szorításából a kaptató és a fák között kacskaringózó ösvény vezet az ellenőrző ponthoz.

 

 

 

 

A Bányahegy után talán a leghosszabb átmenet jön, egészen   Koldusszállásig. 38.860 m,  1.050 m szint.

 

 

Itt szinte végig a gerincen haladunk, így ahol tudunk futunk.  

   Itt van a „hagymás” erdő,  ahol medve-hagymában futunk a ligetszerűen elhelyezkedő fák között, és itt van az a szakasz is ahol a jobb kéz felől futó sziklákba egy kis szentélyt vágott valaki. Ennél egy pillanatra megállok,  majd tovább bukdácsolok a fák gyökerei között. 

 

Végig vigyázni kell a bokára, térdre, mert egy rossz mozdulat és vége mindennek.

 

           

 

 Aztán beesünk az állomásra, a  Kisréti vadászházhoz. 41.210 m 1.170 m szint.  Csendesedünk, kevesebbet röhögcsélünk.  Lassan várjuk a végét.

 

  Kisebb szintek, de futni már nincs kedvünk, erőnk  – pontosabban nekem nincs. Pisti még talán bírná, de nem hagy ott.  Szép tőle… pedig össze is különbözünk egy kicsit, mivel én a lábamra öntöztem az ivóvizem, amiből  egyből „levette”, hogy majd az Ő ivóvizéből kérek szomjas "ajakimra"… (Kért volna a nyavalya…)  Enni sincs kedvem. Hiába hoztam a sok szendvicset. Meg is fogadtam, hogy legközelebb kevesebb cuccal a jól bevált, kis Deuther hátizsákommal jövök a legszükségesebbekkel.

 

 

 

Közben közeledünk az autópályához. Az egész napos erdei csend után valóságos szentségtörés a kocsik zúgása. Bántja a fület és lelket egyaránt! „Idegenek a Földön” – jut eszembe, és innentől nem is szeretem a szakaszokat. Hosszú leereszkedés egy horhosszerű metsződésben. Lefelé rosszabb mint felfelé. A lábam egyre jobban fáj a cipőben. Tanakodom magamban, hogy meg nézzem-e, miközben Peti tavalyi vízhólyagjai lebegnek lelki szemeim előtt. Végül kinyögöm hangosan:

- Bakker! Meg kell nézni a lábam!

Mire Pisti,  a könyörtelen: 

- És ha láttad akkor mi van? Attól jobb? Inkább menjünk!

 

Beláttam igaza van, így hát nyomtuk tovább, miközben egyre jobban útálom a lefelé menetet, a sajgó lábaimmal együtt.  Az autók zaja valósággal szétszakítják a fejem. Útálom őket!  Még 200m és vége a lejtmenetnek.  Egy futónak kieseik a füléből az  MP3 hangszórója, és azt keresgeti. Mit keresett a fülében? - tűnődöm.

 

 Autópálya híd. 43.760 m,  1.2400 m szint.  Innentől egy hosszú emelkedő a Turulig, végig aszfalton. Egyre több körülöttünk a vasárnapi túrázgató. Egy házban valami buli van. Számomra távoli és idegen, főleg most. Egy cicababa a párjával a legdrágább bicókkal teker el mellettünk. Autók, buszok. Érdekes, hogy a pontellenőrök itt – elsőként  - undokok. Vagy csak beléjük vetítettem?

 

 

 

 

 

Turul. 45.810 m,  1.340 m szint.

Vasárnapi forgatag. Utálom a sétálgató szemetelő sokadalmat. Mennék már. A már megszokott kút nem működik. Lajtkocsiban van valami víz, de az nem kell. Inkább pecsételtessünk gyorsan és menjünk lefelé a lépcsőkön, amin lehetőleg nem szabad megállni, mert különben egy kínszenvedés újra elindulni. Ekkorra már fájnak az izmok a lábaimban. Mások is sántikálva ereszkednek alá.                                                                       

                                                         

 

Lopva az órára nézek, hátha 8 órán belül tudnánk lenni, de látszik nem fog menni. Délután 2 óra van. 12 percünk lenne beérni. Nem erőltetjük. Majd jövőre.

 

 

 

Átbóklászunk Tatabányán a Jubileumi Parkig. Leadjuk a versenylapunk. Leigazolják, és megkapjuk a szokásos jelvényt. Aztán veszünk egy üdítőt, meg előre kifizetek egy fagyit. Mire megisszuk a 2 deci Fantát, már nem kívánjuk a fagyit, de ha már ki van fizetve, legyűrjük.

 

Beülünk az autóba, és még felkeressük Pisti Nagyijának a sírját. Pontosabban és a kocsiban maradok, és mire a barátom visszatér, én elbóbiskolok. Aztán a főváros felé vesszük az útirányt.

 

Keveset beszélünk. Erőnk sincs, és talán elrontani sem akarjuk vele ennek a napnak az élményeit…

 

 Lejegyezte:  Máthé Tamás 2009 áprilisában.