Konyári  Peti munkatársamban van valami felülmúlhatatlan rábeszélő képesség, ami mindig újra és újra meglep,  hiába dolgozunk már együtt több mint 12 éve.

   Szóval úgy kezdődött a dolog, hogy Miskolcra a McDonalds-nak kellett két Yamaha Neo's robogót leszállítanunk déli 12 órára. (A szerencsés nyertesek ekkorra jöttek átvenni a nyeremény mocikat.)

Én tettem-vettem, papíroztam még az irodámban, amig Peti felkötözte az utánfutóra a motorokat. Kb.10 perccel az indulás előtt lehettünk, mikor azt mondja az én lelkes értékesítőm  -  rejtelmes mosollyal a szája szögletében:

- Te!  Szerintem még simán felférne 2 bringa a motorok mellé, és ha átadtuk a Yamahákat, bicajozhatnánk egyet Ómassa felé!  Hmm?

Biztos látta, hogy "megbillentem" de mivel  nem találhatta elégségesnek a szememben a felcsillanó  fényt, ezért sokat sejtetően hozzátette, szinte suttogva, fojtott hangon:

- Tudok ott egy nagyon jó kis forrást, félúton Szentlélek felé. 

Na ez nálam persze egyből "betalált".  Peti meg gyorsan ütötte a vasat, amig lehetett:

- Forrás is, hegy is, bicaj is.  Mi kellhet még?  Meg amúgy is arra kell mennünk, nincs plusz költség, úgy is csak munkaidő után érnénk haza...stb, stb.  Hát nem?

Na nekem sem kellett több, gyorsan kötöztük a kerékpárokat a motorok mellé, meg beugrottunk még valamiféle sportosabb váltóruháért, és már igyekeztünk is Miskolc felé.

A Mekinél a robogókat szépen átadtuk. Volt fénykép is a boldog nyertesekkel, meg minden. Aztán még meg is hívtak bennünket a Mc vezetői egy  "Amitcsakszeretnétek"  menüre, amit nem volt szívünk visszautasítani, már csak illendőségből sem. :))  Így hát jóllakottan indultunk neki a Bükknek. A  kocsit a "Miskolc" tábla után tettük le a Majális Parkban. Gyors átöltözés, és már indultunk is neki a hegynek, Lillafüred felé.

Mint azt egy korábbi történetemben  itt  már írtam, a futásban némiképpen jobb vagyok mint Peti, de itt a hegynek felfelé bizony jobban bírta. Még javában magyarázott, meg nevetgélt, mikor én már kapkodtam a levegőt, és rövidebb áttételre is kellett kapcsolnom mint neki.  

Lillafürednél megálltunk egy pillanatra, hogy akkor most merre is tovább - mert mint kiderült, az a bizonyos forrás nem valami aszfalt út mellett van, hanem bőven benn az erdőben... Végül az eredeti terv mellett döntve, mentünk tovább a Hámori tó mellett, a Fazola kohók irányába. Ezt is elhagyva értünk a pisztrángos tavakhoz. Legurultunk, és megnéztük a különféle pisztrángokat, a tározókban.  Egyszer csak  ismerős hang ütötte meg a fülünket. Robi volt az - az íjász boltos - Debrecenből. Ő motorral ugrott fel egy motorozás, no meg egy kis pisztráng kedvéért.  Beszélgettünk néhány szót, aztán mi mentünk is tovább, nehogy ránk sötétedjen.

Ómassa központjában, a kis téren az északnak futó ösvényen indultunk neki a hegynek. Az egyre szűkebb és meredekebb csapáson könnyen meg-megcsúsztak a guimijaink a lehullott nedves faleveleken, de oda se neki -  a látvány gyönyörű volt. Jól esett végre megint hegyek között lenni.  Egy elágazódásban hatalmas metsződés tartott nyugatra, ill. északnak. Mi az utóbbi felé vettük az utunkat, ill. ösvényünket. :)

Szembe egy 3-4 fős MTB-s  csapat jött. Volt köztük egy lány is. Gondoltuk, ha ők ott eljöttek, hár akkor  mi is elmegyünk, noha Petinek is, meg nekem is inkább országúti versenyre, mintsem hegyi ösvényre való 28 mm széles - pontosabban keskeny - gumijank voltak felrakva.  Egyre lassabban haladtunk előre, egyre több helyen tolva a bringákat. Balra egy hatalmas "látó kő" -  kopár szikla tört az ég felé. 

Szívünk szerint  megmásztuk volna, de erre most nem volt időnk, oly annyira nem, hogy a beígért forrás is egyre távolabbinak és homályosabbnak tűnt a lelki szemeim előtt, és már-már azt latolgattam, hogy fordulni kellene, mert jött ránk a sötétedés.

Bár jól ismerem Petit, de alighanem Ő még jobban engem, mert mindig ki tudott valami olyat találni, amivel rá-rávett, hogy még menjünk tovább. Ilyeneket mondott például hogy:

- "Mintha már látnám.".... - "Nekem már nagyon ismerős ez a környék..." - "Aha! Most jön az a fenyves."  (Amúgy persze hogy jött.  A vak is láthatta, hogy fenyves jön...:)) -  "Csak nem adjuk itt fel, mikor már mindjárt látjuk..?"  "Na még addig a kanyarig elmegyünk" -  és így tovább, miközben patakokon keltünk át, és kövek között bugdácsoltunk.  Arról, már rég szó sem volt, hogy felülve tudjunk tekerni -  pontosabban, ahol lehetett, Peti azért még nyomta neki.

Én meg hol hangosan, hol magamban dohogtam:  "Hogy lehetek ilyen hülye, hogy mindig bedőlök a dumájának?"  -  és lássatok csodát, egyszer csak kiszélesedett az út, és IGEN, ott volt a forrás a maga valóságában,  mire Peti diadalittasan:

   - "Na ugye megmondtam!   Nem hittél nekem!  Na ugye megmondtam!"

Én meg elismerőleg bólogattam, a bocsánatkérő  "mea culpa maximá" -zás  közben. (lat: "az én nagy hibám")

Aztán ittunk egy jót a  "Jubileumi forrás" hideg, de kristálytiszta vizéből, sőt még a kulacsainkba is jutott belőle. Aztán néhány perc pihenő után indultunk is vissza, noha  -  és most már ezt is elhittem Petinek -  nem messze voltunk Szentlélektől. (Ez utóbbit a térkép is igazolta később, idehaza.)  

A lefelé, egy  kissé "offroad"- osra sikeredett. Végig csúszáshatáron voltak a gumijaink. Én többször le is szálltam, főleg miután egy nagyobb kő kisorjázta az első felnim, ami azután a fékbetéteimet csak úgy szaggatta. Így meg is álltam, és egy alkalmasnak tűnő kisebb hasított kővel "síkba munkáltam" a csorbult részt. Ekkor már egyre sötétebb volt. Egyszer csak szemből egy magányos vándor jött. Most indult neki Szentléleknek. Hát nem kis kihívás  lehetett a sötétben a további út...   (Kicsit féltettem, kicsit irigyeltem..)

Aztán leértünk Ómassára, és onnantól  -  ahogy csak kifért a lábainkból -  nekiindultunk, immár az aszfalton, egészen a Palota Szállóig. Itt megpihentünk, és mivel hallottam, hogy nemrég készült el a rekonstruált Palota Kert, hát megnéztük.

Tényleg nagyon szép lett. A kivilágított teraszos részeken hol virág kompozíciók,  máshol szobrok, vízesések, vagy éppen barlangok voltak láthatók. 

 A teraszokat összekötő ösvények mellett padok itt is, ott is, kis asztalkákkal.  Nem volt hideg, így leültünk, megettük a maradék elemózsiáinkat, és úgy vágtunk neki az utolsó szakasznak, át Felsőhámoron, vissza a kocsiig.

Hát így lett egy jó kis délutánunk a Bükkben -  aminek a végén  persze Peti nem hagyhatta ki :

- "Na ugye, hogy milyen jót találtam ki ?"   - és igaza is volt! :)

Lejegyezte:   Máthé Tamás