Ajánlott termékek

Hírlevélre jelentkezem:


Leiratkozás:

facebook

A királyerdő biciklivel (2010, Erdély)

    

  

Az útvonal.   A vastagon szedett rész a kerékpáros szakasz!


 

    Máris bajban vagyok itt az elején, hiszen nem tudok elfogultság nélkül írni az egész túráról - de fogadjátok el így tőlem tekintettel a kerékpározás iránti elkötelezett szeretetemre -  és egyben azt is érzem, hogy képekbe, vagy szavakba önteni az egész utat, alighanem lehetetlenség.

 

 

 Hogyan is lehetne visszaadni a fényeket, illatokat, tájakat és még ki tudja mennyi megfoghatatlan érzést, pillanatot, hangulatot, mely mint egy földi Menny vett körbe bennünket.

 

   
 

 

 

 Erdélyi tájak...

 

   

     Már régen szerettem volna Erdélybe kimenni bicajozni, de a rossz utak, a gyalázatos közlekedési morál mindig visszatartott, mígnem rátaláltam – a „Barangolósok” elbeszélései alapján - erre a csodálatos erdei útra, mely a Bihari Hegység fennsíkján, a Királyerdőn halad keresztül. Néhány éve, még murvás földút volt, most viszont elsőrendű aszfalt, melyről még kevesen tudnak, így forgalma is igen csekély.

  

Összesen heten – mint a gonoszok  :))  - indultunk neki a mikrobuszunkkal:  Tibi, Bálint, Gábriel, Levi, Jenci és én – majd Kismarján felszedtük még Gergőt, az ottani ifjú református lelkészt.


        Indulás Debrecenből..  A bicók az utánfutón.   
Mögöttünk a nagy utánfutón a bicajok profin felkötözve „Tibiféle módszerrel”.
 

 

 

  Mintegy 140 km autózás után fordultunk le Borod helységnél Belényes felé, egészen Barátkáig.  Az utolsó házhoz érve fel is tűnt a hegynek induló meredek szerpentint.  Alig kezdtük lekötözni a bicajokat, máris ott termett a ház gazdája, és tört magyarsággal de nagyon kedvesen invitált bennünket az udvarára, hogy nyugodtan hagyjuk ott az autót. Köszönettel fogadtuk a lehetőséget, így biztonságban tudhattuk értékeinket.

 

      Baljós előjelek ...

 

 

 

   A terv úgy nézett ki, hogy először északról dél felé indulunk.  Így utólag már tudjuk, hogy az út legnehezebb szakasza állt előttünk -  de akkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk.

 

Az út éles kanyarokkal szaporázott a hegynek. A legrövidebb áttételekre kapcsoltunk – kinek mi volt a gépén – de még így is volt, hogy le kellett szállnunk. Én nem is bántam annyira, mert elhatároztam, hogy vigyázok a térdeimre, mert sok évet szeretnék még bicajozni.

               
   
  

 

  

Jenci, Tamás és Gergő.

 

 

 

 

 

 

 

Gábriel egyből „megszökött”, nem is láttuk a nagy meredek végéig. Levi meg a többiek mentek utána, míg én zártam a sort Gergővel. Gyönyörű ligetes részeken haladtunk végig emelkedve. Látszott, hogy itt bizony meg kell mászni mind a 700 métert, egészen a fennsíkig.                                                   

 

 

Hegymenetben  :))  -  majd' meghalunk!

 

Mit is mondhatnék?  Hogy motorral egészen másképpen festett ez az emelkedő?  :))


Persze a többiek is meg-megálltak pihenni közben.
 

 

Tibi meg egyfolytában azt kérdezgette, hogy miért nem mondtam neki előre, hogy ilyen lesz, mert akkor vett volna tőlem előtte egy új bicajt. (Bakterház! Hibáztam!:)) )

Levi is a hosszú áttételeivel állt külön megpróbáltatás előtt. (Szerintem itt a single’speed-es bicajával neki még úgy meg kellett volna alázkodnia a hegy előtt, vagy elszakította volna a láncát előbb-utóbb.)

A fennsík részlete.

 

 

Aztán egyszer csak felértünk a fennsíkra.
 Ameddig a szem ellátott, hegyi legelők. Rajtuk birkanyájak, tehenek és szabadon bóklászó lovak, és mintha senkihez sem tartoztak volna – aztán egyszerre rájöttem: 


   -   Pontosan a helyükön vannak…
    

 

 


Végre lejtmenetben ! Itt volt először, hogy lejtmenetben mehettünk!  Hurrá!!! Már nagyon megérdemeltük! Egymás után gurultunk lefelé. Ezek nem voltak nagy szintek, de azért nagyon jól esett. Közben meg megálltunk nézelődni, fényképezni. Elszórtan a hegyek között móc házak, hol a portán idős nénik forgatták a szénát, míg a férfiak állították a boglya petrencét, melyre szépen felépítették a kazlat.

 

 A széna, keveredve a kakukkfű erős jellegzetes illatával. Hm...! Még a tehén istálló szaga is oly kellemesnek, nyugalmasnak hatott.


                 

A város rohanása távolinak és értelmetlennek tűnt e pillanatban mindannyiunk számára…

 

 

 Meg is jegyeztem félhangosan:


- Ha ilyen lenne a Mennyország, hát bőven ki is egyeznék vele!


Gábriel meg egyből rá a nap bölcsességét  valahonnan a  Bibliából:


 „A Menny pedig itt már a Földön közöttetek van.” 

 

 – vagy valami ilyen, de a lényeg, hogy én ebből egyből „levettem” hogy nem az eljövendő után kell vágyakoznom, hanem –

 

- EZT most amit itt kapok, azt nagyon „megfogni” és nem engedni, de egyetlen pillanatát sem  -

 

 Így hát számomra  még szebbé vált az út innentől.                    
  

 

Út a hegyeken át.

 

 

A fennsíkot elhagyó út magas sziklafalak között folytatta útját, melyeken itt is, ott is barlangbejáratok voltak láthatók.  Némelyikükben hűsítő víz folyt alá.

 

 

Lassan megérkeztünk Biharrózsára.   Éppen csak hogy begurultunk, mikor Levi bicaja felől  hangos, valami ilyenféle hang:


 „ SSsszzzzz!”  

 

Na jól van! – gondoltam. Nincsen semmi baj!  Van mindenünk ami kell egy defektnél, és nincs messze a panzió sem.
 
 
 

Levi futva, miután a bicaja leeresztett.  

 

 

 

 

Levi, meg mintha ez természetes lenne – és egy maratoni
futótól talán  az is – lepattant a nyeregből, és futva jött tovább. 

Hát így vonult át a csapat a falun, egészen a hűs árnyat adó étterem szabadtéri részéhez, ahová Levi úgy futott be fehér mezében, akár egy triatlonos a célba – így hát meg is tapsoltuk!

                             
                    

 

Javaslatomra, előbb egy-egy sör, ill. jégkrém mellett Haditanács. :))beszéltük meg a teendőket -  jókat nevetve a történteken.

  
Tibi - a barátom - szerel.Bevallom, Tibi barátomat valójában céltudatosan hívtam, mert gondoltam, így leveszi a vállamról a műszaki gondok súlyát  :))

 – és hát nem is csalódtam.   

  

   
 
 Még mindig túl sok Levi energiája! :))

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 Mire észbe kaptam, már hozzá sem fértem a lyukas hátsókerékhez. Előkerült a pótgumi, meg minden ami kell. Itt derült ki, hogy Gergő baba popsi hintőport is hozott. (Jakérem, egy gyakorló édesapa?)  Mondjuk meg is volt a súlya Gergő hátizsákjának. Ki tudja, hogy még mik lapultak benne??? :))
Gábriel az ülésén állított, Tibi, Levi szerelt, mi meg asszisztáltunk hozzá – szóval okoskodtunk, ahogy ilyenkor szokás. A vízimalom..
                
      
            
   

 

 

Lassan szedelődzködtünk. Már nem sok volt hátra, a forduláshoz, de előtte még várt minket a völgyben szaladó patak, a vízimalommal. Alig kellet vagy 2 kilométert gurulnunk. Szerencsénkre ott találtuk az öreg molnárt is, aki szívesen indította be az ódon szerkezetet a kedvünkre.

          
          

Most értettem meg igazán Petőfi sorait:
                                                                
 „Nagy távolban a malom zúgása
Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.” 

 

- és  valóban ilyen békésen dohogott korhadt eresztékeivel  az  öreg szerkezet.        

 


Gábriel, Levi és Jenci.

 

 

 

Visszafelé hosszas emelkedőnek nézhettünk elébe. Valójában egy kicsit féltem, hogy unalmas lesz az „oda-vissza”  út, de szerencsére nem így volt. Ahol eddig elszáguldottunk a leejtő miatt, ott most volt alkalmunk nézelődni - a lassú tempóra való tekintettel - és hát a látvány is más volt, mint amikor jöttünk.  Közben egyre inkább látszott, hogy a beígért esőt nem ússzuk meg, de nem bántam.Perspektívák...

 

 

Valami nagyon nagy rossznak kellett volna történnie ahhoz, hogy azt mondjam, hogy nem érte meg ez a nap.


                                                                                   

 

 

Most is kicsit szétcsúsztunk, de így volt ez jó.
 Bálint – mint legifjabb – példamutatóan húzott valahol elöl, Levi pedig meg sem állt Barátkáig.

  

A sort most is én zártam Gergővel. Bírtam volna jobban, de nem is akartam erőltetni a dolgot. Ez is így volt szép és jó.


                                    

  

 

 

  

  Aztán az út végén, valami fékevesztett lejtmenetben lehetett részünk. Amit az elején megszenvedtünk, azt egy hosszú  – mintegy 5 kilométeres -  igen tempós szakaszon kaptunk vissza. Sebességünknek csak a józanság, meg a fékeink lehetősége szabott határt.  Száguldottunk, mint még soha  -  és talán azért is, mert közben hatalmas villámlások és dörgések fenyegetése kísért bennünket.


És végül a csapat.:  Jenci, Gergő, Tibi, Levi, Bálint, Tamás és Gábriel.

 

 

 

Pont az utolsó kanyarra fordultam rá, mikor megnyíltak az ég csatornái és csak ömlött és ömlött az eső.
Szerencsénkre vendéglátónk, már nyitott kapukkal várt bennünket, mi pedig hálálkodva húzódtunk meg – mint az ijedt verebek – az eresz alatt.
Ahogy csendesedett, felpakoltuk a bicókat, és   tekintettel a „meghívóban” szereplő nagyváradi pizzázásra – meg arra, hogy Levi állítólag végig két pizzát látott a vissza úton a lelki szemei előtt –  az irányt a Körös partján meghúzódó étterem felé vettük, ahol egy igazán jót ettünk és ittunk – s majd így indultunk hazafelé.
 

 

 

  

       Sötét este lett, mire hazaértünk, egy felejthetetlen nap emlékeivel.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 Fotók:  Jenci, Gábriel, Levi, Tamás 
Szöveg: Tamás

2010 Júniusa

« Vissza




Elérhetőségek


  • 4033 Debrecen, Sámsoni út 104.
  • Tel: (52) 532-555
  • E-mail:
  • Web: www.mathekerekpar.hu

Térkép


4033 Debrecen, Sámsoni út 104.

Itt is megtalálsz minket:


1993-2013 Máthé Motor Debrecen - Minden jog fenntartva WebDeb - Ahol a weblapok születnek