Ajánlott termékek

Hírlevélre jelentkezem:


Leiratkozás:

facebook

Az első félmaratonom története, 2011

Egy Oxigén Kupán        

Semmiféle sportban nem vagyok és nem is voltam igazán jó, illetve kiemelkedő...

 

Versenyszerűen is csupán néhány évet  -  1978-1984-ig -  sportoltam, mint tájékozódási futó, de ez a szakág számomra  ma is a "sportok királynője".  Az erdőben futni, az maga a gyönyörűség, és ha az még meg is van spékelve egy kis izgalommal, térképezéssel, tájolással az mindennek a netovábbja.

 

(Sokan azt gondolják, hogy a tájfutásban nincsenek taktikai elemek, meg ilyenek.  Pedig  még mennyire hogy vannak! Kezdve azzal, hogy csak annyira szabad terhelned fizikailag magad, hogy az ne csökkentse jelentősen a szellemi képességedet - magyarul ha "szétfutod" magad, akkor a  térképre nézve, szinte semmit nem látsz, minden összefolyik a szemed előtt, és nem tudsz gondolkozni sem, nem hogy tájolni, és józanul dönteni, és csak azon jár az agyad, hogy mindjárt utólér valaki... . Aztán ott az optimális útvonal megválasztása az erdők átjárhatóságának a figyelembevételvel, és még akkor nem beszéltünk a versenytársakról, akiket utól kellene érned - de úgy hogy a nagy igyekezetben magad ne "keverj" el, ill. ha téged ért be valaki, azt valahogy le kellene ráznod... Szóval szép a tájfutó élet!!!)

 

 

Rajt előtti pillanatokAz útvonal

 

 

 

 

 

No de elkanyarodtam a félmaratontól - és ott jártam, hogy semmiben sem vagyok igazán jó - de a debreceni Nagyerdőn rendezett Oxigén kupasorozaton kedvet kaptam, hogy egy kicsit felrázzam magam így  50 felett... 

  

Aztán megrendezésre került az I. Rotary Félmaraton  -  amin súlyos következtetéseket kellett levonnom.

 

Azt nem mondhatnám, hogy készületlen voltam -  mert rendszeresen futottam a 10 kilométer körüli edzéseket, meg Oxigén Kupa fordulókat -  de ez em volt elég,  és ez csak a félmaratonon derült ki.

 

 

 

 

 

Az első hiba az volt, hogy "nem tettem magam oda" eléggé mentálisan. Ez pontosan azt jelentette, hogy a rajt előtt fél órával még a munkahelyemen tettem-vettem bemelegítés, meg  légzésgyakorlatok és kellő lelki odaszánás helyett.  

 

Aztán a ruházattal is voltak gondok. Az utolsó pillanatban "jöttem rá", hogy hosszú nadrágban meleg lesz,  így telefonos segítséget kértem gyorsan egy rövid futónadrágért,  és akkor kezdtem átöltözni, mikor már rajthoz kellett volna állni... 

Jó kis mentális odakészülés, mondhatom.

 

Aztán úgy a 8 km-nél szó szerint összefutottam egy oxigén kupás hölggyel, aki javasolta, hogy menjünk együtt tovább.  Na ez csak arra lett jó, hogy kiestem a saját ritmusomból, így aztán vagy 2 kilométer után mondtam is neki, hogy ez így nem jó inkább mindenki fussa a saját tempóját. 

 

Az első 10 ezren 60 perc alatt futottam, ami ígéretes volt,  mert amúgy nem voltam fáradt, és a 120 perc alatti idő volt a célom.  Aztán jött a 17. kilométer, ahol mindenkit átölel a fáradtság - így engem is. A tetejében nem,  ill. alig ettem valamit reggelire, a futás előtt meg persze semmit.  Na szóval leesett a vércukrom annyira, hogy megszédültem. ( A frissítő pontokon eddig se nem ettem, se nem ittam.)

 A célban...

 Nagyon nem akartam "belegyalogolni" a dologba, így elvánszorogtam -  mert az már csak nagy jóindulattal volt futásnak nevezhető amit csináltam - a legközelebbi frissítőig.  Itt teletömtem a szám csokis nápolyival, meg tettem a zsebembe amennyi fért,  és mentem tovább. Mintegy 10 perc után tértem észhez. Valójában csak ekkor éreztem meg, hogy mennyire le is voltam "offolva".

 

Az utolsó kilométereken új erőre kaptam, de a kiesett idő, az bizony már kiesett... 

  A célban Magdi   -  a Kedves  -  várt, vígasztalt, és ölelt át egy elcsigázott félmaratonost...

 

A vége 2 óra 16 pec lett...   Na de legalább meg van a tanulság, és lehet javítani! :))

 

 Peti az első félmaratonján

   

 

 

     

 

 

       Telt múlt az idő és azóta már 4, vagy talán 5  félmaratont is magaménak tudhatok. Az első -  kissé kudarcos - próbálkozás után, bátran mondhatom, hogy jelentősen javult a helyzet. :)  Az időeredményim olyan 120 percre álltak be, és mindenféle nagyobb erőfeszítés nélkül teljesítem a 21 km-es távokat, míg 10 km-en  pedig stabilan hozom az 50-55 perceket az erdei homokos, emelkedős - lejtős terepen is.  Mindebben segítség  az is, hogy Peti és Alíz munkatársamat is magával ragadta a futás szépsége, így ők is rendszeresen részt vesznek a különféle versenyeken, ami persze engem is motivál.  (Petivel -  lásd a képen - amúgy ádáz küzdelmekben állunk a jobb időeredményekért, és noha eddig  mindig egy kicsivel jobb tudtam lenni nála, bizony érződik, hogy egyre csökken köztünk az időkülönbség. Vigasz számomra, hogy nem én romlok, hanem Peti időeredményei javulnak.:)  

 

Büszkén :))

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És a régi álmom,  hogy egy teles maratont fussak?  Nos azóta azon is túl vagyok, de az már egy másik, következő  történet.

« Vissza




Elérhetőségek


  • 4033 Debrecen, Sámsoni út 104.
  • Tel: (52) 532-555
  • E-mail:
  • Web: www.mathekerekpar.hu

Térkép


4033 Debrecen, Sámsoni út 104.

Itt is megtalálsz minket:


1993-2013 Máthé Motor Debrecen - Minden jog fenntartva WebDeb - Ahol a weblapok születnek